Felakasztom a táj meleg vágyát
s nem riadnak madarak,
csak a táj csüng egyetlen hű fáján.
Arcát torzítja a hideg őszinteség
a szeretet messze-messze még.
Vágyott lelkem bódult magasságba
most röpül vágytalan,
teljesült a vég fáradt valósága
menni kell, menni a halálba.
Hiába minden akarat s önbecsülés
egyedül nem, nem megy itt a vég
Karmol, cibál, húz az élet
nem gondoltam, minden ily tévedt.
Ha előre látom csúfos megrendülését
lelkem poros magányának
talán el sem indulok
s grimaszt vágok a világnak.
