Fiatal fejjel egyszer elképzeljük a jövőnk. Csodás nagy terveket szövünk. Úgy érezzük semmi nem állhatja utunk.

Majd szép sorban jönnek az első csalódások, az élet nagy pofonjai. Edződünk, mert edződnünk kell. Máskülönben elnyel az élet mocsara. Volt mikor úgy képzeltem, ha megnősülök minden sinen lesz. Lesz szép lakásunk, gyermekeink, autónk, szép vázák az asztalon a vázákban virágok. Lesz majd egy szobám, benne íróasztalom és ott tovább álmodozhatom mint gyermek fejjel. A nyitott ablakon beszívárog a tavaszi virágok illata, a pacsirták szüntelen éneke. Volt mikor úgy képzeltem álmodni jó dolog. Álmodtam érzésekről, melyeket sosem találtam. Álmodtam érintésekről, melyeket sosem éreztem. Elrohantak mellettem az évek. Az álmaim a semmibe vesztek, beálltam én is a taposómalomba. Egy hangya vagyok a sok közül.Nap mint nap gürizünk és ha eltaposnak senkinek sem hiányzunk, senki sem veszi észre. Kérgessé vált lelkem. Nem sok minden jut át. Beletörödve húzzuk az igát. Időnként csodák suhannak el mellettünk. Van amit észre sem veszünk. Most felfigyeltem egy jelre. Egy hang engem szólított. Túl a harmadik ikszen végre rátaláltam azokra az álmokra, melyeket kerestem. Egyúttal összeomlottam, mert eddigi életem egyszeriben semmivé vált. Az álmok után mentem. És az álmok befogadtak. Azt a hangot hallottam, azt az érzést éreztem, azt az érintést kaptam...