Merre csatangol lelked, az átkos világ csillagösvényein, netán önmagad teremtette világodban? Találtál abból amit kerestél?

Húztál kesztyűt vagy csupasz kézzel fested vörösre kipányvázott életed, netán leoldottad békjóidat?

Ha nem sodort magával a szürke hétköznapok unott világa, akkor figyelj rám egy kicsit.

Húsvét közeleg, Krisztus feltámadása. Feltámad a lelkem is, maga mögött hagyva egy szépnek hitt világ romjait.

Esténként, ahogy lámpám leoltom s álomra hajtom elgyötört énem, egy egészen új világ képe rajzolódik ki bennem.

A jelen fájdalmas és kíméletlen, de reményt ad a távolból felderengő reménysugár.

„Indulj hát emberke, fogd erősen botodat s pillanatra se feledd ki maradt veled a végsőkig.” Mondtam magamnak.

Hátranézni merő hiúságból nagy hiba volt. Becsapott a fehér galamb, megrázta tollait és lehullott az álca róla. Fekete gyászmadár meresztette rám szemeit. Már nem varázsol, nem igéz, az emlékek börtöne fogja csak szívem.

Hadat üzenek minden evilági hitszegőnek. Botommal meghódítom a hófödte fagyos hegycsúcsokat, ha kell vasszárnyakkal gyűröm le a kínt.

Elgyötört elmém hiú alázattól kedves. Micsoda balgaság felmagasztalni önön sorsunk, ha így megrendülünk a romok láttán. A test dühöngeni hívja a lelket. Rajta hát jöjj kígyó etes meg gyümölcsöd nedvével. Csalódni fogsz, hitem csomót köt testedre.

Nem nevetlek ki, a szeretet bárkit átölel.

Felhúzott vitorlával, könnyebben siklik a hajó.