Merre csatangol lelked, az átkos világ csillagösvényein, netán önmagad teremtette világodban? Találtál abból amit kerestél?
Húztál kesztyűt vagy csupasz kézzel fested vörösre kipányvázott életed, netán leoldottad békjóidat?
Merre csatangol lelked, az átkos világ csillagösvényein, netán önmagad teremtette világodban? Találtál abból amit kerestél?
Húztál kesztyűt vagy csupasz kézzel fested vörösre kipányvázott életed, netán leoldottad békjóidat?
Fiatal fejjel egyszer elképzeljük a jövőnk. Csodás nagy terveket szövünk. Úgy érezzük semmi nem állhatja utunk.
A magány vánkosára hajtom fejem és kergetem az álmokat.Összedőlt világ, porig rombolt képek, gomolygó füstje belemar tüdőmbe.Lepergett a film, VÉGE, olvasom fájó szívvel.Maradnék, görcsösen markolom emlékeim. A jelen leküzdötte. Lassan bezáródnak a kapuk, már-már a villamoson ülök, mégis visszavágyom.Egyre távolodom, útitársam a magány. A magány vitt el a hithez. Hiszek magamban, a Világban. Mégis mint a megfáradt folyó ömlik elém minden pillanat egy szépnek hitt világból.Menekülök, gátakat építek, de az ár elmossa könnyedén. Csak akkor hiányzik, ha ébren vagyok. De egyre többet álmodom és álmaimban is egyre többször ott kísért.Nem értem mi végre pusztult el.
A zenét hallgatva hátradőlök fotelomban behunyt szemmel... újra ott gyalogolok a félméteres hóban ábrándozva. Repülni szeretnék mint egy szalmaszál a forró nyári szélben. Egyre feljebb és feljebb. De mint egy törékeny papírsárkány, melyet a zsineg nem enged csak vergődöm. Nehéz lépni. Távolban a füstölgő kémény jelzi az irányt. Kevés füst száll az ég felé. A nagy tszesités eredménye. Pár éve még tucatnyi füstölgő kéményt lehetett látni errefelé, ma miénk az egyetlen. Volt mikor szégyelltem, de ma már büszke vagyok rá. Mi nem adtuk fel! Ez egy összevissza film, egyszer talán megvágom. Levetítem és talán megértem.