Minap elém szaladt az élet

riadtan rám tekintett

furcsállta, hogy még élek.

Büszkén kihúztam magam,

látta velem még dolga van.

Erek tágultak hangtalan

nem mozdul semmi csak a szív dobog

kitágult elmémben a fény robog

látta még itt vagyok.

Hófehér falak közt a zöld cipőt,

csobogó víz mellett a téridőt,

a mosolyt, a hangot, a nyáridőt

elvenni nem lehet.

A megáradt Tisza partján elmerengtem én

Miként tör utat magának oly sok szenvedély.

Miként ragad, szakajt egy darabka jót.

Miként szelhetném át e megáradt folyót.

Miként lehetnék tiszta és komoly,

tajtékzó hullámok közt néma kőszobor.

Miként feledhetném mindazt, mit az élet

árjával rombolva ellenem vétett.

 Ha...

Felakasztom a táj meleg vágyát

s nem riadnak madarak,

melyek mozdulatlan

egymást zárják egymagukban,

egy testükben egy a lélek

cselszövéstől megkímélnek.

Ó ti múzsák, kiket sosem érintettem,

kikkel együtt sosem léptem

kit, ha kellett úgy imádtam

mint hópehely a gyertya lángban

felolvadtan, tovatűnten,

általatok észrevétlen.

Burokba zárt világ

ez vagyok

Egy újabb hajnal hasad

ki tudja hanyadik

Bódult volt a lelkem

egész harmadnapig.