A magány vánkosára hajtom fejem és kergetem az álmokat.Összedőlt világ, porig rombolt képek, gomolygó füstje belemar tüdőmbe.Lepergett a film, VÉGE, olvasom fájó szívvel.Maradnék, görcsösen markolom emlékeim. A jelen leküzdötte. Lassan bezáródnak a kapuk, már-már a villamoson ülök, mégis visszavágyom.Egyre távolodom, útitársam a magány. A magány vitt el a hithez. Hiszek magamban, a Világban. Mégis mint a megfáradt folyó ömlik elém minden pillanat egy szépnek hitt világból.Menekülök, gátakat építek, de az ár elmossa könnyedén. Csak akkor hiányzik, ha ébren vagyok. De egyre többet álmodom és álmaimban is egyre többször ott kísért.Nem értem mi végre pusztult el.
