Merre csatangol lelked, az átkos világ csillagösvényein, netán önmagad teremtette világodban? Találtál abból amit kerestél?

Húztál kesztyűt vagy csupasz kézzel fested vörösre kipányvázott életed, netán leoldottad békjóidat?

Minap elém szaladt az élet

riadtan rám tekintett

furcsállta, hogy még élek.

Büszkén kihúztam magam,

látta velem még dolga van.

Erek tágultak hangtalan

nem mozdul semmi csak a szív dobog

kitágult elmémben a fény robog

látta még itt vagyok.

Hófehér falak közt a zöld cipőt,

csobogó víz mellett a téridőt,

a mosolyt, a hangot, a nyáridőt

elvenni nem lehet.

A megáradt Tisza partján elmerengtem én

Miként tör utat magának oly sok szenvedély.

Miként ragad, szakajt egy darabka jót.

Miként szelhetném át e megáradt folyót.

Miként lehetnék tiszta és komoly,

tajtékzó hullámok közt néma kőszobor.

Miként feledhetném mindazt, mit az élet

árjával rombolva ellenem vétett.

 Ha...

Fiatal fejjel egyszer elképzeljük a jövőnk. Csodás nagy terveket szövünk. Úgy érezzük semmi nem állhatja utunk.

Felakasztom a táj meleg vágyát

s nem riadnak madarak,

melyek mozdulatlan

egymást zárják egymagukban,

egy testükben egy a lélek

cselszövéstől megkímélnek.

Ó ti múzsák, kiket sosem érintettem,

kikkel együtt sosem léptem

kit, ha kellett úgy imádtam

mint hópehely a gyertya lángban

felolvadtan, tovatűnten,

általatok észrevétlen.