Burokba zárt világ

ez vagyok

Egy újabb hajnal hasad

ki tudja hanyadik

Bódult volt a lelkem

egész harmadnapig.

Hull a hó, s fúj a szél

őszbe nyúl a hideg tél

Hideg van künn a fák alatt

hideg van bent

hidegek a csupasz falak.

Búcsú

Elküldött, megyek el tova

szívemben ott ül utolsó mosolya

Nem nézek már csillagot,

sötét elmosódó alakot

megtörlöm szemeim

vállamra veszem gondjaim

így tengetem, búsan életem

míg valami halk remény nem terem.

Miként Mózes fel a hegyre

megyek én is utánad

szivárvány a fellegekbe

megpihenek tenálad

Súlyos terhet, mit az élet

vállaimra rányomott,

miként Jézust a keresztel

lelkemet most úgy nyomod.

Meggyengülten, elveszetten

magányomba zárkózom,

harminc évet oszlop tetőn

megítélni nem tudom

Mily keresztel, mily oszlopra

merre, hová, mitovább,

ó uram most segíts meg

leborulok tehozzád.

Poéta tollat ragadott

firkál mindenféle maszlagot.

Költő tán vagy Don Juan?

Ki tudja, talán.

Megtartani lenne szép dolog

mindazt mit az idő ellopott

Megcsalni a tudományokat

visszahozni múló álmokat

Megtagadni mindazt mit az élet

ezidáig tálcán hozott néked

Álmokból szőtt tarka képzetek

bóditanák el az életet

Hintáznánk át a korokon

vágtatva hinta lovakon.

Ezernyi jégkristály

hull alá az égből

s megannyi őszinte alázat

Szeplőtlen pelyhecskék

borítják a tájat

hófehér csendesség ölelé a házat.

Sehol egy hang

minden oly csendes

néma mosoly fűté most a szívet

Megállt az idő

reszketnek az évek

nem láttak ily szeretőt s hívet.

(1998)

Sírod előtt állok

behunyt, könnyes szemmel

Mosolyod látom,

ökölbe szorított kézzel.

Megmozdul az égbolt

fentről nézel rám

tisztán hallom hangod:

Ne sírj, hogyha fáj.