Sírod előtt állok
behunyt, könnyes szemmel
Mosolyod látom,
ökölbe szorított kézzel.
Megmozdul az égbolt
fentről nézel rám
tisztán hallom hangod:
Ne sírj, hogyha fáj.
sebek gyógyulnak
e érintés nyomán,
de a szív remeg-
hogy történhetett ez meg?
Kinyitnám két szemem,
elengedném két kezed,
de a könnyek nem engednek.
Összeolvadt a szempillám
kinyitni többet nem bírnám
a szemeim.
Lassan térdre rogyok,
földbe markolok,
homok pereg az újaim közül.
Fáj, minden fáj!
Egyedül itt hagytál.
Eltűnt egy csillag az égen
nélküled kell tovább élnem.
A világot akartuk ketten
kéz a kézben.
Sokat álmodoztunk
erre nem gondoltunk
mi már...
Homokos sírod dombja
akár a folyó partja.
Hullám csapdossa térdem
sétálunk ketten
kéz a kézben...
Édes emlékezet
szívembe költözött
valóság lett az álom
kezed pihen vállamon.
Kinyitom két szemem
kezed elengedni nem merem
látom ott állsz előttem.
