Ezernyi jégkristály
hull alá az égből
s megannyi őszinte alázat
Szeplőtlen pelyhecskék
borítják a tájat
hófehér csendesség ölelé a házat.
Sehol egy hang
minden oly csendes
néma mosoly fűté most a szívet
Megállt az idő
reszketnek az évek
nem láttak ily szeretőt s hívet.
(1998)
Sírod előtt állok
behunyt, könnyes szemmel
Mosolyod látom,
ökölbe szorított kézzel.
Megmozdul az égbolt
fentről nézel rám
tisztán hallom hangod:
Ne sírj, hogyha fáj.
A magány vánkosára hajtom fejem és kergetem az álmokat.Összedőlt világ, porig rombolt képek, gomolygó füstje belemar tüdőmbe.Lepergett a film, VÉGE, olvasom fájó szívvel.Maradnék, görcsösen markolom emlékeim. A jelen leküzdötte. Lassan bezáródnak a kapuk, már-már a villamoson ülök, mégis visszavágyom.Egyre távolodom, útitársam a magány. A magány vitt el a hithez. Hiszek magamban, a Világban. Mégis mint a megfáradt folyó ömlik elém minden pillanat egy szépnek hitt világból.Menekülök, gátakat építek, de az ár elmossa könnyedén. Csak akkor hiányzik, ha ébren vagyok. De egyre többet álmodom és álmaimban is egyre többször ott kísért.Nem értem mi végre pusztult el.
A zenét hallgatva hátradőlök fotelomban behunyt szemmel... újra ott gyalogolok a félméteres hóban ábrándozva. Repülni szeretnék mint egy szalmaszál a forró nyári szélben. Egyre feljebb és feljebb. De mint egy törékeny papírsárkány, melyet a zsineg nem enged csak vergődöm. Nehéz lépni. Távolban a füstölgő kémény jelzi az irányt. Kevés füst száll az ég felé. A nagy tszesités eredménye. Pár éve még tucatnyi füstölgő kéményt lehetett látni errefelé, ma miénk az egyetlen. Volt mikor szégyelltem, de ma már büszke vagyok rá. Mi nem adtuk fel! Ez egy összevissza film, egyszer talán megvágom. Levetítem és talán megértem.